Hazatérés
A |
háborút nehezen vészeltük át, de hát akkor, 1946-ban mindenki így volt vele. Nem számított, hogy nem volt mit enni, nem számított a szegénység, csak egy számított. Hogy élünk! Élnek a testvérek, a szülők, a rokonok, a szomszédok. Már ahol éltek. Nagyon sok családban gyászoltak akkoriban. Ki a férjét siratta, ki a gyermekét. Gyászolt az egész ország, és gyászolt Európa.
A postás nem volt szívesen látott vendég a háznál. Ahol bekopogott, ott biztos sírás szakította meg az utca csendjét.
Így volt ez a mi szomszédunkban is. A szomszéd bácsit - nekem bácsi volt, hiszen alig voltam akkor 3 éves -, a háború közepén elvitték katonának. Egy nap jött az értesítés, hogy eltűnt. Siratta a családja, a felesége és a két kislánya. S mivel évekig nem jelentkezett, elsiratták, elgyászolták. Nagyon szerettem "Titnicki" bácsit, ahogyan én hívtam, mert aranyos, gyerekszerető ember volt. Emlékszem, imádtam a bablevest és ha Titnicki néni azt főzött ebédre, kiabáltak át a kerítésen, hogy Erzsike, hozd a tányérodat. Titnicki bácsi még hozzátette az orra alatt mosolyogva, hogy hozd a ridikülödet, majd azt is teleszedjük levessel.
Erre a nagy piros ridikülömre, amit Keresztanyámtól kaptam, nagyon büszke voltam. Naphosszat a hónom alá csapva járkáltam vele, még az óvóhelyre is magammal vittem.
Aztán ránkszakadt a béke, az emberek eljártak a gyárba dolgozni, előszedték a háború előtt eldugdosott gépeket, s áramot termeltek a településnek. Beindult a munka, újra "fújtak" a gyárban, ezzel jelezve a műszakváltást, az asszonyok pedig meleg étellel várták haza a férfiakat. Csak a szomszédban volt csend, ott nem volt kit hazavárni. Az évek teltek, én közben 5 éves lettem és sok mindent nem értettem abból, ami köröttem történik. Hogy hová lettek a jól ismert emberek, miért nem jönnek haza, hiszen már vége van a háborúnak.
Szomorúságot láttam és bánatot a szomszédok arcán. Ha megkérdeztem, mikor jön haza Titnicki bácsi, csak könnyes szemeket láttam magam előtt és nem tudtam, hogy az okos felnőttek most miért nem tudnak válaszolni.
De én hazavártam. Titokban, amikor a kertben játszadoztam, sokszor gondoltam arra, hogy meg fog szólalni a hátam mögött, és milyen nagy öröm lesz, ha elkiáltom magam.
- Itthon van Titnicki bácsi!
De ez csak olyan gyerekes játék volt, mint amit a gyerekek sokszor játszanak: "Mondjuk, hogy......"
Nem messze volt tőlünk a vasútállomás.
Egyre-másra érkeztek a vonatok, kinek örömet, kinek sírást hozva.
Egy napon elindultam a vasútállomásra, ahová egyébként a forgalmas út miatt nem volt szabad átmennem. De én minden tiltás ellenére elindultam. Egyik szomszéd néni meg is kérdezte tőlem.
- Hová mégy Erzsike?
A világ legtermészetesebb hangján válaszoltam.
- Megyek a vonathoz, mert jön haza Titnicki bácsi.
S mint aki jól végezte dolgát, ballagtam tovább. A szomszéd néni rohant Anyunak szólni, hogy szaladjon utánam és csináljon valamit, mert ez a gyerek megbolondult.
Szegény Édesanyám rohant ész nélkül, nem tudta hirtelen eldönteni, hogy napszúrást kaptam-e, vagy csak a lázam szökött olyan magasra, hogy félrebeszélek.
Én közben kiértem a vasútállomásra, pont akkor jött be a vonat. És a vonatról soványan, meggörnyedt háttal, fáradtan szállt le Titnicki bácsi. Én torkom szakadtából kiabáltam neki és rohantam felé. Ma is látom magam előtt a döbbent, fáradt embert, ahogy a hangomra felkapta a fejét. Kemény, megkeseredett arcán elindultak a könnyei, remegő kézzel nyúlt felém, az ölébe kapott és úgy szorított magához, ahogyan csak legyengült karjai megengedték.
- Hát te vártál engem? Elémbe jöttél ide az állomásra? Honnan tudtad, hogy jövök?
Záporoztak a kérdések és én sírva s nevetve kapaszkodtam a nyakába, ahogy elindultunk hazafelé.
Tudtam? Éreztem! Máig sem értem!
Édesanyám mint egy őrült rohant az állomás felé vezető úton. A lába földbegyökerezett, amikor meglátott bennünket. Nem hitt a szemének. Az ő szöszke lánya ott feszített a szomszéd ölében, csacsogva, nevetve, mesélve az otthon történteket, azt, hogy mindenki él a családban, hogy a kislányai jól vannak, és hogy nagyon vártuk haza.
Mostanában sokat gondolok az akkori eseményekre és ma felnőtt fejjel, amikor már idősebb vagyok, mint akkor Titnicki bácsi volt, sem tudom megmagyarázni az akkor történteket.
Mindenesetre élveztem a szereplést, büszke voltam arra, hogy az egész Velence-telep engem csodál. Sorba jöttek a szomszédok, ki egy kis répából készült sütemény hozott, ki egy darab kenyeret és kérdezgették, hogy a fogságban kivel találkozott, kit látott az ismerősök közül. Még mindig reménykedtek az elveszettek hazatérésében.
