Az előbb halkultak el a tűzijáték hangjai, de most nem mentem ki a folyosó ablakba, hogy megnézzem a gyönyörű fényvirágokat. A TV-t is kikapcsoltam már. Évek óta nincs kedvem a városi rendezvényekhez, a tömegben egyedül érzem magam. Nekem egyébként is teljesen mást jelent ez az ünnep, mint az emberek többségének. Hívhatják Szent István napnak, az új kenyér vagy az alkotmány ünnepének, mikor hogy, nekem ez az a nap, amikor -51 éve- megismerkedtek a szüleim. Pontosabban már ismerték egymást, látásból, de ekkortól számított hivatalosan az udvarlás. Mivel ennek a napnak köszönhetem, hogy a világra jöttem, hisz a következő év novemberének elején szüleim összeházasodtak és rá pont 1 évre megszülettem én, megérthetitek, hogy én ezért ünneplem. S majdnem elfelejtkeztem róla, hogy 1985-ben ezen a napon született családunk negyedik tagja, anyu "kiffia", Bikficke, a kiskutyánk. Áldott legyen az emlékük.
Álljon itt anyu novellája megemlékezésként.
A piros szegfű...
M |
ég nem voltam 16 éves, amikor megismertem a nagy Ő-t. Forró, tüzes nyár volt abban az évben. Már jól benn jártunk az augusztusban, amikor a barátnőim cukkolni kezdtek, hogy miféle lány vagyok én, hogy még egy bálba sem voltam. Először gyerekes vihogással válaszoltam a cukkolásukra, de amikor elkezdték mesélni, hogy ki milyen ruhában megy, már megmozgatta a fantáziámat.
19-én délután elkezdtem célozgatni Édesanyámnak, hogy jó lenne bálba menni. Anyám, aki a 4 éve elhunyt 19 éves testvérem elvesztését még nem heverte ki, hallani sem akart róla. De minél nagyobb ellenállásba ütköztem, annál jobban vágyódtam a táncmulatságba. Estére már éhségsztrájkot hirdettem. Hősiesen visszautasítottam a zsíros kenyeret, pedig paradicsom is volt hozzá, amit nagyon szerettem.
Éjjel fél 11-kor megszületett a döntés. Mehetek, de csak Anyuval. Az igazság az, hogy nem is mertem volna másképp elmenni. Különösen, ha számításba vesszük, hogy táncolni sem tudtam, de még azt sem tudtam elképzelni, hogyan fognak felkérni táncolni.
Aznap minden balul ütött ki. Felvettem az egyetlen ünneplő ruhámat, egy világos drapp tropikál kiskosztümöt. Azt mondták, csinos vagyok benne. Dehát milyen is lehetett egy 16 éves csitri. Egyetlen ékessége a ruhámnak az volt, hogy egy szál piros szegfűt tűztem a galléromra.
Mielőtt elindultunk volna, az utcán szekérről görögdinnyét árultak. Édesanyám leküldött, hogy vegyek egy szép nagy dinnyét, mire hazajövünk, legalább jól lehűl. Úgyis hamar haza fogunk jönni, mert nem ismerek senkit és táncolni sem tudok.
A nagy izgalomban összekentem a ruhámat kocsikenőccsel. Az egész lépcsőház azon szorgoskodott, hogy az elsőbálos csitrinek kitisztítsa a ruháját. Sikerült.
Amikor ballagtunk a lépcsőn felfelé a bálterembe, megreszketősödött a lábam.
- Anyu, Anyucikám, menjünk haza! Nem merek bemenni.
Könyörgő szemekkel néztem Anyura, aki megmakacsolta magát és végleg el akarta venni a kedvem az efféle mulatságoktól.
- Nem. Ha idáig eljöttünk, bemegyünk. Nem hallgattál rám, hogy korai még a bálozás, hát most ne nyafogj. Remegő léptekkel léptem be a fényesre kivilágított bálterembe. A fal mellett körben ültek a mamák, előttük álltak, vagy már táncoltak a leányaik. Abban a reményben álltam meg Anyu előtt, hogy szétnézek, mi is itt a módi, amikor megszólalt előttem a fiatalember.
- Szabad lesz?
Sután, esetlen mozdulatokkal szétnéztem magam körül, hogy kihez szóltak, de bizony csak mamák ültek körülöttem.
Anyu hátulról gyengéden meglökött.
- Menj, ha hívnak!
Aztán jöttek a fiúk, ismerősök és ismeretlenek, s bizony sok fiatalember fényesre tisztított cipőjét tapostam össze. De táncoltam, már amennyire esetlen, zavart ugrabugrálásomat táncnak lehetett nevezni. A moziteremben vége lett az előadásnak. Tódultak ki az emberek, ismerősök és ismeretlenek. S én közben azon gondolkodtam, hogy vajon a barátnőim mi szépet és jót találnak ebben az esztelen ugrálásban. Idegen kezek tapogatták a hátamat izzadt tenyereikkel, a sok fölösleges beszédről nem is beszélve. Én már vágytam haza, csak az alkalmat lestem, hogy ha Anyu közelébe kerülök, addig könyörgök neki, amíg haza nem visz. És ekkor a táncparkett közepéről megláttam egy férfit. A mozielőadásról jött ki és csak úgy kíváncsiságból benézett a bálterembe.
A tekintetünk összeakadt. Éreztem a szeme, mint a mágnes fogva tart. Elindult felém és akkor meghallottam a hangját is, amely a legszebb férfihang volt a világon.
- Szabad lesz?
Kiabálni szerettem volna.
- Szabad? Hisz erre vártam, mióta megszülettem.
Az ő cipője is szürke lett a lábam nyomaitól. Egész éjszaka együtt táncoltunk. Ha elkértek tőle, megállt a sarokban, udvariasan megvárta, míg más lekér és már jött is. Ő jött, én vártam. Csodálatos éjszaka volt. Nem sokat beszéltünk, de a keze, amivel átölelt tánc közben mindent elmondott. Azt, hogy összetartozunk. Éjfél után, amikor a Rákóczi indulóval búcsúztatták el a közönséget, már nem ketten indultunk haza Anyuval, hanem hármasban. Némán ballagtunk a csillagfényes augusztusi éjszakában, néha titokban összeért a kezünk és abból a furcsa, sejtelmes borzongásból éreztem, hogy az életünk össze van kötve. Most már összetartozunk. Búcsúzáskor a szegfűt elkérte tőlem. Neki odaadtam. Másnak nem, pedig akkor este sokan kérték. Egy év múlva megtartottuk az esküvőt.
Igaz az esküvői csokrom nem piros szegfűből készült, mert akkor még nálunk novemberben nem lehetett élő virágot kapni.
De 37 évi boldog házasság után, amikor a hamvait örök nyughelyére helyeztük, betettem mellé egy szál piros szegfűt.
Üzenetnek, hogy ugyanúgy szeretem, mint akkor rég, augusztus 20-án azon a csillagfényes nyári éjszakán.
