Holnap karácsonyeste. S nem sokkal utána, 4 éve, hogy meghalt anyu. 2004-ben. Ezt a versét már betegen írta. Rá emlékezem most.
Fohász...
Az éjszaka csendjébe lágyan burkolózva
a horizont szélén a vihar elpihent.
....odakinn már elaludt a csend.....
Idebenn a szívem ver vadul,
s a lázadó vér az agyamig tolul.
Lázongok kegyetlen sorsom ellen.
Uram! Áruld el végre, mit vétettem?
Miért engem büntetsz, miért nem mást?
Tudom, mindenkire kimérted az elmúlást.
De én még élni akarok, vadul és keményen!
Mondd, Uram! Ugye van még reményem?
Én tudom, te mit érzel, ha néha rám nézel,
s eszedbe jut, hogy megtagadtalak.
...... nem téged.....ne hidd!.......
De nem kell ide pap,
hogy közvetítse, amit én kérek,
hogy elmondja neked, amit én érzek.
Nem a kutyabőr, s nem az erdélyi nagyasszony,
ha ezt a szót meghallom, méltán megharagszom,
mert mélyen megvetem a kispolgári
keresztet vető és embergyűlölő sznob senkiket,
akik a haszon szerzésére használnak téged,
s a te hited.
.........elkalandoztam........
az égen már feltűnik néhány kósza csillag,
az óra lassan éjfél után ballag,
s az én szívem is lassan elcsitul,
elhallgat Apám kezén a húr,
Anyám hangja is eltűnik az éjben,
mosoly csillog szép barna szemében.
.....te SZIVEM, te is megfogod kezem,
s halkan....... nevetve,
........a régi időkre emlékezve
........üzened nekem,
Maradj még..... még élned kell.... szívem!
