Még alig írtam az utunkról, pedig már 4 hónap is eltelt azóta, hogy hazajöttünk. Jártam már pár országban, Ausztria, az akkori Csehszlovákia volt a kedvencem, elvarázsolt Velence a karnevál idején (egyik hétvégén utaztam egy nyeremény úttal és hét elején hozták meg a nyeremény videókamerát, amiről nem is tudtunk, dupla öröm volt). Velencében sírtam az örömtől, a meghatottságtól, az útitársak biztos nem tudták, miért könnyes a szemem, amikor a vaporettón átmegyünk a Sóhajok hídja és a Rialto alatt. Elég érzékeny lelkű ember vagyok, ezt igyekszem titkolni, de az utazások felszínre hozzák az érzéseimet. Azt hittem, nagyobb öröm már nem érhet Velencénél.
Gyerekkoromban vágytam Egyiptomba, vonzottak a múmiák, a piramisok, a szfinksz, az arab mesevilág. Aztán a terrorakciók, a repülőgép eltérítések félőssé tettek és eszembe nem jutott volna elutazni oda. Aztán jött a meglepetés, szóltak, készüljünk az útlevelekkel, mert utazunk. Először csodálkoztam, minek az útlevél, azt hittem, itt Európában kóborlunk egy keveset, oda meg minek, de előbb-utóbb kiderült a meglepetés, hogy októberben irány Egyiptom, a Vörös-tenger, Hurghada, Hilton Long Beach. A várakozás lázában telt el az év, tettük a dolgunkat, de nekem szinte állandóan "ott" járt a fejem, a neten kerestem a képeket, videokat, már azt is tudtuk, ha kimegyünk a kapun, balra van a bolt, mégis meglepetésként ért minden. A repülőút, az első életemben, csodálatos volt. Görögország fölött repültünk el, a kivilágított városok színes gyöngysorokként díszítették a földet, szinte egy pillanatra sem tudtam elszakadni a látványtól. Aztán megpillantottuk Afrika partjait, s nemsokára már Hurghadán voltunk.
Az érzések, élmények mélyen bennem vannak, nem tudom őket leírni, de még élek, nem felejtem soha. Egész Egyiptom ellentmondásos számomra, hiszen látom magam előtt a nagyvárosok piszkát és szépségét, az arab emberek rámenősségét és kedvességét. Nem vagyok sem szép, sem fiatal, de mégis ugyanolyan kedvesen bántak velem, mint bármelyik csinibabával, jó, tudom, a vásárlót, a gazdag utazót látják mindenkiben, mégis szokatlan és jó volt számomra ez a bánásmód, már elszoktam tőle itthon. Nagyon szeretnék többet megtudni az arab emberekről, hisz váratlan módon ez a téma érdekesebb lett bármelyik piramisnál. Csakhát a pénz és a nyelvtudás hiánya és a belénk nevelt félelem ezt bizonyára nem teszi lehetővé számomra. Így marad az, hogy vágyom oda, ha lehetőségem lesz, megint megyek és megint és nézem a TV-t és a képeket és emlékezem. Nagyon jó volt. Köszönöm mindenkinek ezt az utat. Nektek is, fiúk.
