Születésemtől fogva ateista vagyok. Családi legendáriumunk szerint még beszélni is alig tudtam, amikor már kinyilvánítottam politikai hovatartozásomat. Anyai nagyapám sokat énekelt nekem, későbbi időszakból származó emlékeim szerint az "Éjjel az omnibusz tetején" és az "Oly jó ez a vasárnap, az ember örül az ágynak" kezdetű opuszok voltak a kedvenceim. De az elején próbálkozott, gondolom karácsony közeledtén, a Mennyből az angyallal. Én pedig angyali kiskacsómmal befogtam a száját, hogy "ne aszt nadapa". "Hát mit énekeljek neked, azt a kommunista apádat, a Föl, föl, ti rabjai a földnek-et?" S kezdte az internacionálét. "Aszt, nadapa, aszt aszt", és ezzel már el is dűlt politikai és vallási hovatartozásom. Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon jó lelkű, családszerető édesapám volt talán az egyetlen, igazán vallásos ember a családban, bár nem volt templomlátogató, de egész életében hitt a jóban, a szeretetben, az emberekben, ami talán az istent jelentette, amíg a papok el nem kezdték magyarázni a világot. Nagyszüleim 19 éves fiuk halálakor meghasonlottak istennel.
A mennyből az angyalt azóta sem szeretem.
Szüleim nem erőltették rám a hitet, úgy gondolták, el tudom dönteni ezen a téren, mit akarok, így budai, rendes, de kicsit bigott keresztanyám sem tudott rábeszélni arra, hogy konfirmáljak. Ez a reformátusok hitének megerősítése, ha e téren szerzett csekély ismeretem nem csal. Szegény azt hitte, megtorlástól tartva félek mindezt megtenni lakóhelyemen, s Budán már megszervezte hitoktatásomat, s nagyon csalódott volt, amikor finoman rávezettem, hogy én nem akarom ezt az egészet.
Sokat jártunk kirándulásaink során templomba, az aprót még véletlenül sem dobtam olyan perselybe, ahol kispapok oktatására gyűjtöttek, tizenévesként sajnáltam azt a sok jobbsorsra érdemes fiatalembert, akit kivonnak a forgalomból.
Hogy a pap is férfi, arra akkor jöttem rá, amikor a Farkasréti temetőben sétálva szembetalálkoztunk egy temetési menettel, s édesanyám egykor szép szemével a papra nézve majdnem eltérítette azt a temetési menet éléről. Anyunak férfibűvölő nézése volt lány és fiatalasszony korában, bár ha valaki beindult a tekintetétől, anyu rémülten menekült, még gondolatban sem csalta meg soha apámat. Játék volt ez, amin én és anyu jókat szórakoztunk, apunak nem igazán tetszett. Mindig olyan házasságot szerettem volna, amilyen az övék. S mivel nem találtam, azért maradtam egyedül.
Egyszer adtam a helyi református templomnak, persze felújításra és nem egyéb hitéleti célra 5.000 Ft-ot. Akkor nagy pénz volt az, de apu megmenekült az első halálhoz vezető úton található betegségtől, kapott még anyu ápolásának köszönhetően 5 évet és mivel fogadalmam volt a gyógyulás esetére, törlesztettem azt. Ebben a templomban életemben kétszer jártam, keresztelőmkor és egyszer a kolléganőmmel szétnézni. Mivel a pap a következő istentiszteletkor beolvasta a nevemet és az adományt, nagy meglepetést okozott ezzel apai nagyanyámnak, aki naív hite mellett is tudta, hogy ez a világ nyolcadik csodája, hogy én, a templomnak, pénzt..... Rögtön jött is hozzánk, gondolom, megnézte, nem vagyok-e beteg.
A végső szakítás köztem és a református egyház között apám temetésének intézésekor történt. El szerettem volna búcsúztatni szeretett kiskutyájától is és ezt a papnő megtagadta. "Állattól?" Helyette búcsút vett tőle az egész református gyülekezet nevében. Hát az a kutya többet tett érte, mint az egész gyülekezet és nem sokkal utána követte is gazdáját.
Én úgy vagyok a hittel, hogy nem hiszek istenben, nem hiszek a vallásos embereknek, nem hiszek a túlvilágban, de hiszek abban, hogy szüleim, szeretteim és kutyusom odaát várnak, vigyáznak rám, segítenek és ha eljön az időm, megtalálom őket. A mi külön mennyországunkban.
