Már megint jól kibőgtem magam. Kellett nekem késő éjszaka filmet nézni. Bár nem értem, miért tették ilyen későre, szép is volt, tanulságos is. Jól esik magamat sajnálni, szoktam mondogatni. Ilyenkor ünnepek táján amúgy is könnyen megy a sírás. Nem voltunk a szokások rabjai, inkább az volt a szokásunk, hogy nem tartottuk be a szokásokat. Ez direkt szóismétlés, mielőtt valaki szóvátenné. Karácsonykor sonkát ettünk, húsvétkor beiglit. De mindig megajándékoztuk egymást. Mindig vettünk egymásnak valamit nőnapra, gyereknapra, anyáknapjára, nem számított, hogy anyu nem gyerek és én nem vagyok anya, talán még az apák napját is megtartottuk volna, ha tudjuk, mikor van, csak azzal a fránya Valentin nappal nem tudtam megbarátkozni. Úgyhogy sírok, mert apu nem hoz már hóvirágot, sírok, mert anyu nem csinál húsvétkor fészket, s december elején feldíszítem a karácsonyfát, hogy legalább karácsony este ne sírjak. Sírok, mert elszakadtak az olyan szorosnak gondolt rokoni szálak, s sírok, mert már senkinek sem vagyok fontos. Á, úgy látszik, film sem kell nekem a bőgéshez.