Nem vagyok egy vállalkozó szellemű, mégis már kétszer fordult elő velem, hogy társkereső szolgálattal kerültem kapcsolatba. Mert ugye nem hiszek benne, mégis hátha...Gondolom, más is így van ezzel. Először huszonéves koromban, amikor még tomboltak a hormonok, de nem volt senki a közelemben, aki csillapíthatta volna ezt a tombolást. A ma már nyugdíjas kolléganőmmel egyszerre adtunk fel hirdetést és szó szerint egyszerre is kaptunk választ. A normálisakra nem emlékszem, mert mondanom sem kell, egyre sem mertem reagálni, de az egyik nagyon emlékezetes számomra. Kár, hogy nem őriztem meg a papírt. Mivel mindkettőnk hirdetése egyszerre jelent meg, a válaszok is egyszerre jöttek. Volt egy férfi, aki kockás papírra írt pár mondatot, de még azon belül sem tudta eldönteni, hogy a hirdetést feladónak vagy a társkereső szolgálatnak ír. Elég érdekes levél volt, kockás papír középen elszakítva, kissé félresikerülten, mert ahol nekem több papír volt a hibás tépés miatt a hajtás mentén, ott pont annyi hiányzott a kolléganőmnek adott válaszából. Szegény azóta sem tudja, hogy két ismerősnek küldött választ, s a színvonala miatt akár indigóval is írhatta volna.
Aztán úgy alakult az életem, ahogy alakult. Tulajdonképpen jól megvagyok egyedül, ilyen idős korban már a hormonok is elfelejtkeznek rólam és én is róluk, néha azonban rámtör a magány. Elsősorban az hiányzik, hogy nincs kivel beszélgetni, bár azt pótolja a blogom, vele mindig megértem magam és sosem veszekszünk, de a legrosszabb, hogy nincs kivel kimozdulni, színházba, kirándulni menni. Mert ami nagyon jó az egyedüllétben, az ugyanakkor nagyon rossz is. Úgy vagyok vele, mint férjes kolléganőim. Jó is nekik, meg rossz is. Attól függ, milyen a hangulatuk.
A múltkor szétnéztem az interneten és hosszas vívódás, legalább két hetes tanakodás után válaszoltam valakinek. Először azért tájékozódtam róla a neten, kár, hogy nem kérdeztem meg közös ismerőseinket. Mert nagyon szimpatikus volt, gyerekekkel (legalább lesznek unokáim:), hasonló érdeklődéssel. Aztán vártam két napot a válaszra, közben szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hisz már képtelen lennék alkalmazkodni, teljesen leszoktam a társas kapcsolatokról, berendezkedtem a magányra, meg egyébként is, akkor miért sajnálhatnám magamat. Az élet azonban megoldotta a problémát, közben a férfi már párra talált. Egy kicsit megkönnyebbültem és azt hiszem, maradok így, ahogy vagyok. Egyedül. Csak viseljétek el továbbra is. :)
