Először is legkedvesebb szomszédaim mutatom meg. A mama a fáról figyeli, mit csinálok. Két napja még megsimogathattam a kicsiket, ma amikor feléjük nyúltam, megijedtek. S nem akartam megkockáztatni, hogy lepottyanjanak a harmadikról, a simogatás elmaradt.
A technika ördöge szórakozik ma velem, a mama képét hiába teszem ki, s hiába linkelek mindkét képnél más-más nagy képre, nem az jön be, amit szeretnék. Maradnak tehát a kicsik. A kis vasorrú bábák.
Rossz szomszédság török átok, szokták mondani. Kevés kivétellel nekünk szerencsénk volt velük. 10 család lakik a lépcsőházunkban. Azok közül, akik 42 éve is itt voltak, amikor mi költöztünk, már csak négyen maradtunk. Legkedvesebb közülük Rózsika néni, aki anyáskodik velem, mióta egyedül maradtam. Szombatonként mindig hoz valami finom ebédet. Meg süteményt. Bár azt nem lenne szabad, hiába mondom neki és magamnak is, mert megeszem. Ha már kaptam, mit csináljak vele. Férje már majdnem nyolcvan éves, nem tudom, mi lesz velem, ha már ők sem lesznek. Ők a kapocs a múlt és a jelen között. A szomszéd fiút ritkán látom, velem egyidős, de nem sok közös dolgunk akadt, néha beszélgetünk. Ennyit a régiekről. Nagy kedvencem még Linduska, a tacsi, akit anyu megtanított az ajtón kopogni. Linduska szerint nálam jobb az ivóvíz és a kaja is, gyakran átjön. Kicsit enyhíti a kutyahiányomat. A munkahelyemen 1 és a végtelen közötti macskaszám gondoskodik az enyhítésről. Szomszédunk volt még tümtümtereblye, aztán egy részeges óvónő, aki ma már a hajléktalanok életét éli élete párjával, egy másik lezüllött alakkal. Ha meglátom, kikerülöm, nem szívesen köszönök neki. Gyerekkorában nagyon rendes kislány volt, rengeteget játszottunk együtt. Aztán itt volt még életünk megkeserítője, a ló. Csak így hívtuk, ilyen nemes egyszerűséggel, időnként hozzátéve, hogy bocsánat a lovaktól. Hál'Istennek sikerült megszabadulni tőle. Nagyon félt tőle az anyja, többször ráuszította a rendőrséget, aztán ránkfogta. A ló meg itt dühöngött az ajtónk előtt. Még meg nem untam, s elárultam neki az anyját. Már rég nem lakott itt, a rendőrség évekig a szomszédunkban kereste. "Emlékére" álljon itt anyu egyik róluk szóló novellája:
Csendes éjszakák
lona mozgássérült volt. Mindkét csípőjébe protézist operáltak. S talán a kevés mozgás miatt a valamikori karcsú teste óriásira növekedett. Olyan kövér lett, hogy szinte elfolyt. Elfogyasztott két férjet, s hogy kinek a hibájából következett be a két válás, azt inkább ne firtassuk. Szerintem két ember kell hozzá, két ember egymás iránti türelmetlensége, meg nem értése vezet ahhoz, hogy a valamikori nagy szerelem gyűlöletté váljon.
Szült négy fiút. Hármat az első férjének, egyet a másodiknak. De férjeit még a fiúk sem tudták visszatartani. S a négy gyerek apa nélküli nevelése bizony nem sikerült valami fényesen. Talán ösztönösen érezték, vagy talán tudták is, hogy ahhoz, hogy csonka családban nőttek fel, hogy annyira hiányzott nekik az Apa, a példakép, akire egy fiúnak fel kell nézni, hozzá felnőni, ahhoz bizonyára hozzájárult Anyjuk viselkedése is. S talán mert fiúk voltak, s talán mert nem értették meg, túl messze esett tőlük a női szív rejtélye, a női lélek finomsága, elítélték Anyjukat. Különösen, amikor az ital mámorító hatása még fel is nagyította a szemükben a bűnt, amit a szüleik velük szemben követtek el a válásukkal.
Különösen egyikük, Dodi lett nagyon kegyetlen. Jó szakmája volt még ebben a munkanélküliséggel küzdő világban is, de kegyetlenül rossz természete miatt sehol sem tűrték meg pár hónapnál tovább. Ha ivott, kivetkőzött a még megmaradt kevéske emberi mivoltából is. Tört-zúzott és csak azért nem hasonlítható viselkedése az állatokéhoz, mert az állatok nem viselkednek így. Felesége hamar túladott rajta, s hogy fedél nélkül ne maradjon, az Anyja visszafogadta.
Rosszul tette. Nagyon megbűnhődött érte. Sok-sok éjszakai verés és rúgás emlékeztette elhamarkodott cselekedetére.
Most is reszketve állt az ablak előtt. Remegve figyelte a sötét utcát, kutató szeme belemélyedt az éjszaka fekete leplébe és már szinte fájt a füle a sok hallgatózástól és fájt a szeme a sötétség kutatásától, hogy még időben észrevegye, hogy még időben el tudjon menekülni fájó lábain. A legutóbbi rúgások nyomai még ott éktelenkedtek a testén.
Éjszakáról éjszakára menekülnie kellett, segítségre sehonnét sem számíthatott. A szomszédok hallgattak. Senki sem mert közbeavatkozni, hiszen ki kockáztatja a testi épségét vagy éppen az életét. Hiszen ez a robosztus alak, ha az ital már megtette hatását az agyában, már nem is ember volt, hanem egy őrjöngő szörnyeteg. A rendőrség semmit sem csinált. Az ő kezük is meg volt kötve, hiszen családi veszekedésbe nem avatkozhatnak bele, amíg vér nem folyik. A régi jól bevált kényszerelvonást pedig már megszüntették. Ördögi kör. Néha bevitték, mondták neki.
- Ejnye, ejnye Dodi, ezt nem szabad.
Aztán hazaengedték. S ilyenkor újult erővel hangzott fel az éjszakában a jajgatás és a kiáltozás.
- Jaj, kisfiam, ne bánts!
A késő éjszaka csendjét üveg csörömpölése zavarta meg. A bejárati ajtót így is ki lehet nyitni. Nem kell kulcs, nem kell a kilincset megfogni, sokkal egyszerűbb egy jól irányzott rúgással bejutni a folyosóra. Ilona szíve egy pillanatra megállt.
- Ez ő. Megint részeg.
Amennyire fájó lábai engedték, húzta fel magát a padkanyarba, ahol a lomtalanításra váró bútorok adtak némi menedéket remegő testének. S a hatalmas döngő léptek egyre közeledtek. A sok rúgástól összetört előszobaajtó falig kivágódott.
- Anyám, hazajöttem. Adjál enni!
Hangja úgy hasított bele az éjszaka csendjébe, mint oroszlán bőgése a sivatagba. Végig dülöngélt a lakáson, s mert nem talált odabenn senkit, a konyhában kötött ki. A sok ital enni kívánt. Összeszűkült agyában egyre csak az járt, hogy az anyja kötelessége, hogy neki enni adjon. A tűzhelyen, kis barna lábaskában ott állt a délről megmaradt leves. Úszkált benne két csirkenyak, csirkeláb és fej. Nem tellett másra. A rokkantnyugdíj még kenyérre is kevés. Hát még ha a felét ital viszi el. A lakást sem tudja fizetni. De legalább ma húslevest főzött.
Az ital gőzétől őrjöngő fiú csak azt látta, hogy a levesben úszkáló csirke kivájt szemeivel őt neveti. Fogta a levest, kivitte a folyosóra és kivágta. A lábak, nyakak és a gúnyosan meredt szemű fejek ott virítottak a lépcsőház szürke kövezetén.
S míg a fiú a lakásban a még épen maradt bútorokat hajigálta olthatatlan dühében, az asszony a padkanyarban összekuporodva, hangtalanul zokogott. Eszébe jutott az a pillanat, amikor a szülőasztalon vajúdott. S akkor, amikor meglátta a csöppnyi szőke fejet, ezt kérdezte magától.
- Vajon milyen ember leszel, kisfiam?
A hajnal pirkadó fénye ott találta az asszonyt a kidobásra váró régi bútorok között. Összegörnyedve aludt, száján boldog mosollyal. Álmodott. Talán arról, hogy várja haza a gyermekeit és a szépen megterített asztalon ott gőzölög a finom, illatos csirkeleves.
