Kiscicák születtek a munkahelyemen. Kettős érzés, mert már eddig is éppen elegen voltak, ugyanakkor örülök nekik, mert nagyon aranyosak. Valakiről, valakikről mindig gondoskodni kell, a halaim, a gerléim mellett jó érzés, hogy más is rám van utalva, más is örül nekem. Csak hát vannak kollégák, akik nehezen viselik el az állatok közelségét, ezt sosem értettem, dehát boldogok a lelki szegények (még ha ez a mondás nem is teljesen illik ide). Régebben féltem a macskáktól. 3-4 éves lehettem, amikor a korábban emlegetett budai keresztanyámnál nyaraltunk, s akkori emlékképem szerint a fürdőszobában álltam és az egyik ajtón besétált nagyszőrű macskájuk. Körülbelül olyan érzés lehetett, mintha most megjelenne nálam egy szelíd oroszlán. Nagyon féltem.
Aztán kutyás lettem, s köztudott, hogy kevés kivételtől eltekintve az ember vagy kutyás vagy macskás. Most már a kivételek közé tartozom. Kutyusunk meghalt, s egyedülállóként már nem merek befogadni senkit, mert mi lesz velük, ha velem történik valami. Vagy egyszerűen el kell utaznom. Pedig néha már nagyon közel álltam hozzá, hogy valami négylábút befogadjak.
A macska nálunk fogyóeszköz. Ez csúnya így leírva, de tény, hogy 3 év alatt már legalább tizet etettem, aztán valahogy eltüntek. Remélem, hogy csak jobb helyet találtak maguknak. Legújabb kedvencem a Beszédes, ahogy szintén állatbarát kollégám hívja, ő lett most anyuka. Mármint a Beszédes és nem fiúkollégám. :))
Két másik lánycica, a kis félszemű és az 1 év körüli Koszika segítségével neveli utódjait. Csak remélem, hogy Kandúrbandi egy ideig elkerüli a csajokat. A két kiscica, szürke csíkos és tiszta fekete meg kotornak lenn a pincében, a porban és szemétben, ha megmaradnak, csak álmodhatnak arról, milyen is lehet szép tisztaságban, családban, puha szőnyegek között felnőni és élni. Az ételt és a szeretetet tőlem megkapják. A többiről meg álmodozhatnak. Éljenek az állatok és az állatbarát emberek!
Egyik régi cicám kérdezte: "Ugye ez nem macskabunda?"
