Ez egy olyan téma, amiről nehéz beszélni. Bármit mondok, biztos, hogy valakit sért. Szerencsére nem vagyok érdekelt benne, eddigi életem során összesen 3 hétig voltam munkanélkül, de azt a 3 hetet sem kívánom senkinek. Viszont közelről érint, mert látom barátosném kínlódását. Már nagyon régóta nincs állásban. Eredeti szakmájában, vegyésztechnikusként a kohászat megszűnése óta nem tudott elhelyezkedni. Próbálkozott már minden mással, közel egy évig másoknak segített állást keresni, takarított nálunk helyettesítőként, sőt tavaly nyáron közhasznúként füvet vágott és sepregetett, az ő IQ-jával nehéz lehetett elviselni kevésbé igényes gondolkodású munkatársait. Milyen érdekes és milyen kár, hogy a magas IQ, a jó logika, a tudás nem jár együtt azzal a képességgel, hogy az ember megálljon a saját lábán, sőt ellenkezőleg, a hosszú munkátlanság óriási rombolást képes végezni az ember lelkivilágában.
Ezt a csúnya szóval általam lelki leépülésnek nevezett folyamatot barátnőmön is észreveszem. Egyre érzékenyebb, egyre tüskésebb, néha már rászólok, hogy ne legyen üldözési mániája, szedje rendbe magát, mert elhanyagolt, igénytelen és ezt lassan már észre sem veszi. Vannak dolgok, amiket persze fnoman körülírok, mert nem akarom megsérteni. De tudom, hogy a mai világban az emberek nagy része a külső alapján ítél, már rég nem igaz az a mondás, hogy nem a ruha teszi az embert, s ha az ember dolgozik, meg kell tanulnia befogni a száját, mert egyik főnök sem szereti a hőzöngő beosztottat, még ha annak néha igaza is van. Szóval alkalmazkodni kell.
A múltkor kis vitánk is volt, én egyetértek azzal, hogy a munkanélküli vagy a szociális segély kifizetését kössék valamilyen közhasznú feladathoz, mert mégsem lehet az, hogy vannak emberek, akik nem azért nem dolgoznak, mert az ő képzettségüknek vagy képzettlenségüknek nincs megfelelő munka, hanem azért, mert úgy gondolják, azért a kis jövedelemkülönbségért nem érdemes reggel korán kelniük. Én még Miskolcra is bejárnék, ha nem lenne itthon állásom, mert az önbecsülésemnek szüksége lenne a munkahelyre, nem szeretnék itthon nyüglődve eladósodni és lelkileg leépülni. S nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy lassan nyomorban tengődő barátném is azok közé tartozik, akik meggondolnának, hogy azért a kis különbségért elhelyezkedjenek-e és elméletben ő is válogat az egyébként nem is létező állások közt. Lassan teljesen feladom a küzdelmet, megváltoztatni, megmenteni senkit nem tudok, viszont én magam nem vagyok hajlandó azért szégyellni magam, mert vannak dolgok, amiket a fizetésem (azért nem olyan nagy) mellett megengedhetek magamnak.
Bocs, hogy ilyennel terheltelek benneteket, de valakivel meg kellett beszélni.
