Egy "normális" ember meggondolná, hogy beengedne-e valakit a lakásomba. Nagyon sok lenne a tennivaló, ablakokat, vezetékeket kicserélni, fürdőszobát átalakítani, festeni és néhány új bútort venni. De ez rengeteg pénz és még több energia. Helyette veszek, vettem műszaki kütyüket, ez örömöt szerez és még dolgozni sem kell vele. De mielőtt megöregszem, még utoljára rendbe kell szedni a lakást. Amíg bírom.
Az ablakaim délre néznek, a fák lombjai között röpködnek a madarak. A balkáni gerléket nyáron is etetem, s ha elfogy a búza, be-belesnek a függönyön keresztül, felkeltve ezzel engem és a lelkiismeretemet. Éjszaka nagy a csend, néha hallatszik egy-egy motor, vagy autó, ahogy elzúg a közeli utcában, de egyébként olyan, mintha egy parkban laknék. Nem mindig volt ilyen nagy csend, egy időben, pont, amikor anyu nagyon beteg volt, hajléktalan cigányokat helyeztek el a földszinten üzemelő akkori menedékszállón, hát az szörnyű volt. Az udvaron tetvészkedéstől, kábeltisztítástól kezdve mindent láttunk, ha kinéztem az ablakon, megjegyzéseket tettek, ha hangosak voltak és lekiabáltam, megfenyegettek. Nem kívánom a közelségüket. Mielőtt valaki is fajgyűlölőnek kiáltana ki, próbáljon meg mellettük élni. Szerintem egy tisztességes cigánynak sem ment volna. Nem is tudom, hogy születhetett meg valaki fejében a gondolat, hogy olyan embereket, akik már lelakták, szétbontották a lakásukat, vagy nem fizettek, beraknak egy társasház földszintjére. De szerencsére ez már a múlt.
A jelen a csend és a nyugalom. Teszek fel egy képet a kilátásról. Ha jól megnézed, ott az egyik gerlém is a képen.
