Nagyapám asztalos volt. Amikor anyu menyasszony lett, nagyapám elkezdte csinálni a konyhabútorát. Egy kredenc, egy asztal, két hokedli és egy sámli. A legtöbb családnál hasonlóan volt a konyha berendezve, legfeljebb jött még hozzá egy dikó, ahol lehetett délutánonként szunyókálni. A dikó nálunk elmaradt, mert anyuék nem költöztek el otthonról az esküvő után. S annak már nem jutott volna hely. Nagyon erős volt a bútor, de a sok költözködés, nedves albérletek nem tettek jót neki. Azért még a 80-as évek elején is ezt használtuk. Egyszer, amikor a mostani Ultra reklámban szereplő piros pettyes centrum étkészlet bejött a divatba, mi is vettünk olyat. Különösen a leveses tál tetszett. Annyira, hogy anyu még a kredencet is átfestette az új levesestál kedvéért. Aztán meghalt keresztanyám és elhoztuk Pestről a zöldre pácolt bonanza garniturát. S lecseréltük a már repedező, de szívünknek még mindig kedves nagyapám csinálta kredencet. Emlékszem, anyuval lementünk kutyát sétáltatni, míg apu szétverte a fát. Nagyon rossz volt hallani. Aztán a bonanzához nyertem egy hollóházi étkészletet egy tv-s vetélkedőn, sokáig dobozban tartottuk, míg úgy döntöttem, ha már megvan, használjuk. A piros pöttyös a fiókba került, kidobni sajnáltam.
Aztán most elajándékoztam, kolléganőm nyaralójába pont jó lesz. A leveses tálat is. S egy kicsit megismétlődött a múlt. Én nem festettem át semmit a kedvéért, de kitakarítottam a bonanzát.
Egy részlet.
S a hosszú olvasás után jutalmul elárulom, csak nektek és csak most, kivel bújok ágyba manapság.
