Ma olyan laposnak érzem magam. Laposnak, azaz üresnek, érzelemmentesnek, fáradtnak. Hosszúak ezek a találkozásmentes hetek, nekem szükségem lenne többre, több megerősítésre, több szeretetre, különben visszasüppedek vénasszonyos önmagamba. Még 2 hét, amíg megint együtt lehetünk, de meddig bírom ezt a távolságot, ezt a bizonytalanságot? 4 alkalom, négyszer pár nap, ennyi volt eddig a miénk, túl sok minden nem alakulhatott még ki, különösen ha mindkét fél küzd a maga démonaival, mindkét fél félti az önállóságát és mindkét felet gúzsba köti a pénztelenség és a távolság. Hullámvölgyben élek, néha repesek az örömtől, a várakozásteli izgalomtól, néha meg lenn vagyok, a mélyben, nem bízom a másik érzéseiben, de hogy is bízhatnék, amikor még a sajátjaimat sem ismerem. Most meg fáj. Fáj a hiánya. Így változik az érzelmi életem napról napra, óráról órára, percről percre. Nagyon fáj a hiánya és nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Ugyanakkor érzem, tudom, nem enged igazán közel magához, bár azt is tudom, hogy senkit sem. Szeretném ezt a burkot letörni róla, hogy segíthessek, mert ezzel magamon is segítenék, de ilyen messziről ez szinte lehetetlen.
Ez a hét nagyon rossz volt. Szerettem volna elmenni hozzá, soron kívül, utolsó pillanatban, egy Republic koncert ürügyén, bár arra a koncertre is vágytam, de igazán a vele való találkozásra, de neki már más programja volt, egy korábban megígért rokoni segítségnyújtás. Bár ő a koncertre el tudott menni, mert az pénteken volt, a segítség meg a hét végén. Megértem, bár én az ő helyében leszartam volna a korábbi ígéretemet, ha hozzám akart volna jönni. Ilyenkor aztán elbizonytalanodom és kétségbe vonom, érez-e irántam valamit és mindez tart a következő találkozásig, s aztán minden kezdődik elölről. Jaj, anyu, ha tudtok, segítsetek onnan fentről, mert én kevés vagyok ehhez.
