Társtalanul

Már feladtam. A párkeresést. Az özvegy is szélhámos volt, még jó, hogy személyesen nem találkoztunk. Na jó, én is az vagyok picit, mert van valakim, akihez néha odabújhatok. És nőnek érezhetem magam. De Ő nem a társam. Sokszor kielemzem magam és arra jöttem rá, már képtelen vagyok egy normális párkapcsolatra. Nem tudok alkalmazkodni, nem tudom eljátszani az ismerkedéshez szükséges szerepjátékot, önmagam adom és az nem túl szerencsés. Sokat változtam, káromkodom, már nem igazán érdekel más, csak, hogy utazhassam. Félek a csalódástól, és még mindig fáj, hogy Gáborral megszakadt az ismeretség. Szerintem én még mindig őt szeretném, ha lehetne, de sajnos mint férfi és nő nem egyeztünk, barátok maradhattunk volna, de akkor még másra vágytam. Ez van. Én meg közben megöregedtem, néha még ábrándozom, de társat már nem keresek. Sajnálom, hogy annak idején elszóltam magam erről a blogról, mert biztos van olyan, aki ha olvassa és ismer, kiröhög a hátam mögött. Le van szarva! Ez van, itt van, volt egy értékes nő, álmokkal, tervekkel, telve szeretettel, de nem életre valóan. Most itt van egy kiégett majdnem 60-as. Több próbálkozással, melyek egy részére nem vagyok büszke és a belém szorult érzésekkel. Na mindegy, jó éjt! Ja, hogy érthetőbb legyek, nem szexre vágyom, hanem egy szerethető, szerető társra. Ugyanakkor félek is tőle. Nem vagyok normális, ugye?