Amikor elkezdtem ezt a blogot, úgy gondoltam, fiúbarátomon és rajtam kívül más nem is fogja olvasni. Csak szerettem volna leírni emlékeimet, érzéseimet. Most, hogy tudom, néha mások, ismerősök, ismeretlenek is idekattintanak, olyan, mintha felelősséget raktak volna a vállamra. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert tudom, nem csak magamnak írok, rossz, mert arra kell ügyelnem, ne változzak meg, ne azt írjam, amit úgy gondolok, hogy elvárnak tőlem, hanem azt, amit tényleg érzek.
Nagyon szeretek játszani. Nyereményjátékokat persze. Sokan kiröhögnek ezért, néhányan pedig viccesen azt mondják, ha beküldenek egy pályázatot, a saját nevük alá beírják az enyémet, hátha akkor nagyobb szerencséjük lesz. Régen úgy gondoltam, ez pótcselekvés, azért mert nincs családom, s ha lenne valakim, akkor nem játszanék tovább. Ma már tudom, vagyis úgy gondolom, ez nem így van. Én mindig olyan ásványvizet, nescafét iszom, WC papírt használok, szappannal, tusfürdővel fürdök, amivel valami játék van. Kedvenc oldalam a www.webnyeremeny.hu, ahol hasonló, vagy tőlem sokkal jobban megszállott emberekkel találkozom. S kicsit misztikusan hangzik az én materialista számból, de családi ünnepek alkalmából várom, mit "küldenek" a szüleim. Rendszerint ilyenkor nyerek, vagy kapok meg kisebb-nagyobb ajándékokat. Ez a széria édesapám halálakor kezdődött. Anyu nyugdíjas koráig, közel 1 évig minden hónapban közel annyit nyertünk egy telefonos játékkal, mint ami apu hiányzó nyugdíja volt. Mintha ő gondoskodott volna rólunk. A postásnő már ki volt akadva, mert nem tudta, honnan jön a pénzünk.
De egy pólónak ugyanúgy (na jó, majdnem ugyanúgy) tudok örülni, mint egy Sony hordozható dvd lejátszónak, csak nyeremény legyen. Gyűjtögetek, s megpróbálom kitalálni, ki minek örülne, vagy venné hasznát a családban. Mert nem csak magamnak nyerek, hanem rokonaimnak, ismerőseimnek. Szóval játszani jó!
