Ha élne, ő is blogolna, keresgélne a neten, weblapot szerkesztene. Mivel már nincs köztünk, én teszem meg helyette. Számtalan novellája, családtörténete közül néhányat lassanként közzéteszek. Hiszen a benne szereplő emberek az én családtagjaim is, s olyan, mintha így én emlékeznék rájuk.
Apu...
V |
annak emberek, akiknek a születésük pillanatában eldől, hogy az életük vonata milyen vágányra fut. Vannak, akik végig szabad jelzésen, elsőosztályon utazhatnak a végállomásig, vannak, akiknek csak harmadosztály jut, tele buktatókkal, állj félre jelzésekkel.
Az én apám az utóbbiakhoz tartozott.
1908. június 24-én született egy ózdi munkáscsaládban az az ember, akinek az életemet köszönhetem és azt, hogy gyermekkorom óta vonzott a zene, a festészet és az irodalom. Ez az ember volt az én Édesapám. De történetemben, melyet az élet írt, én csak tolmácsolom, csak úgy fogom emlegetni, ahogyan az életében szólítottam, s ahogyan megidézem még ma is az alakját és hívom még most is segítségül, pedig már régen nincs közöttünk.
Apu! Csak így egyszerűen, minden becézgetés, minden sallang nélkül, olyan egyszerűen, amilyen egyszerű volt az élete. Egyenes és tiszta.
Negyedik gyermekként érkezett a kis munkáscsaládba. Apja, azaz nagyapám olvasztár volt az ózdi vasgyárban. Nagyanyám, ahogyan az akkori asszonyok többsége, otthon nevelte az egyre gyarapodó családot.
Nem éltek túl jól. Nem volt boldognak mondható a házasságuk. A szóbeszéd emlegette Nagyanyám hűtlen természetét, Nagyapám hirtelen haragját, sok mindent beszéltek az akkori szomszédok, de azt hiszem nem az én tisztem eldönteni, hogy a házasságuk miért futott zátonyra.
Apu három éves volt, amikor Nagyapám meghalt. Sokak szerint a bánat vitte sírba, mások mást beszéltek. De az is igaz, hogy Nagyanyám soha sem ment másodszor férjhez. Egy rokon árván maradt gyermekeit is ő nevelte fel. S talán még a mostoha gyermekeit jobban is szerette, mint az igaziakat. Erről is sok pletyka kering, de most már utólag könnyű lenne okosnak lenni. Apu már kisgyerek korában vonzódott a zenéhez. Bátyja, aki később az én Keresztapám lett, szépen játszott hegedűn. Egyszer, amikor Nagyanyám nem volt otthon, Apu kicsempészte a hegedűt a ház elé és mint akit valami földöntúli hatalom kerített a hatalmába, játszani kezdett rajta.
Szőke göndör fürtjei szinte szálltak a könnyű esti szélben, szeme csillogott és csak húzta a vonót és kis keze alatt szállt a muzsika.
Ekkor ért haza a Nagyanyám. Éktelen haragra gerjedt, kikapta a kezéből a hangszert és kikötötte a megrémült gyermeket egy oszlophoz és stangával kezdte el verni. A szomszédok szedték ki a kezei közül a megrémült kisfiút.
Nehéz körülmények között nőtt fel. Ha a mostoha testvéreknek eltett húsból akart csenni, kikapott érte. Történt egyszer, hogy egy ilyen verés elől menekülve lezuhant egy magas kerítés tetejéről és elveszítette az eszméletét. Órákig nem tért magához. S az addig kitűnően tanuló gyermeknek ezután már nagyon meg kellett küzdenie a jó osztályzatért és a tanító úr dicséretéért. De szorgalma és hatalmas tudásvágya átsegítette minden nehézségen. S talán a nehéz gyermekkor, a rengeteg igazságtalanság, ami ártatlan gyermeki lelkét érte, segítette ahhoz, hogy becsületes, igazlelkű ember váljon belőle.
Bútorasztalosnak tanult. Imádta a munkáját, hiszen a szép utáni vágyát itt a szebbnél szebb bútorok, intarziával díszített asztalok között kiélhette. Rengeteget olvasott, rajzolt. Csinos, magas férfi lett belőle. Szőke göndör hajáról és becsületes kék szeméről sok ózdi kislány álmodozott. Ám Ő becsülettel kistafirozta a nővérét, szoba-konyha bútort csinált neki, megcsinálta az épülő ház asztalos munkáit és csak akkor kezdett arra gondolni, hogy neki is családot kéne alapítani. Ekkor volt 26 éves. Családot akart, de másképpen akarta a gyermekei életét elrendezi, mint amilyen az övé volt.
A maga készítette hegedűn sok ózdi kislány nótáját eljátszotta május éjszakákon. Mégis egy farsangon találta meg azt a kislányt, akiről megérezte, hogy jobb Anyja lesz a gyermekeinek, mint amilyen az övé volt.
November 4-én esküdtek, egy esős, hideg délutánon. De nem lehetett tovább várni, mert hiába írtak a kalendáriumok 1933-at, bizony akkor is előfordult, hogy koraszülött gyermekek jöttek a világra.
Ez a kislány, aki 18 évesen szintén menekült a keserű otthoni légkörből, ahol csak a legkisebb hug volt a kisasszony, ahol a többieknek szolgálni kellett menni azért, hogy a testvérük minden megkaphasson. Ez a kislány lett az én Édesanyám, akit szintén minden becézés nélkül, de annál nagyobb szeretettel és tisztelettel hívtam Anyunak.
De az a pici elsőszülött gyermek nem én voltam, hanem a bátyám, Palika. Mint afféle szerelemgyerek, nagyon szép kisfiú lett. Anyu két teljes napig vajúdott vele, amíg a világra hozta. De amikor meglátta a porcelán babára emlékeztető gyermeket, minden fájdalmat letörölt arcáról az öröm és a büszkeség.
Erzsébet és Pál, azaz Anyu és Apu, nagyon szerették egymást. Mindketten megpróbáltak valami mást adni, szebbet és jobbat, mint amit ők otthonról a saját családjukból hoztak. S a szegénységben és a megpróbáltatásokban ez a szerelem és ez a szeretet tartotta őket össze mindhalálig. Palika nagyon jó tanuló volt, jólnevelt, kedves gyermek lett, mindenki szerette a környezetében.
Hét évre rá, megszületett a második gyermek egy kislány, s ez voltam én.
Már szépen gyarapodott a család, gyönyörű háromszobás munkáslakásban éltünk Velencében, amikor a mi hazánkat is elérte a II. világháború. Kegyetlen évek következtek. Apu gyűlölte az oktalan öldöklést, hegedűhöz szokott kezével képtelen lett volna fegyvert fogni. Elbujdosott. A csendőrök elfogták, és vitték akasztani.
Csodával határos módon menekült meg. Túléltük a háborút, de ami utána következett, az minden háborúnál kegyetlenebb és aljasabb dolog volt. Mert a háborúban két fegyvert fogó ember áll egymással szemben, de az 50-es évek kegyetlen politikája, népnyúzó és embernyúzó hatalma túltett minden elképzelésen. Az Apu becsületes gondolkodása, egyenes jelleme nem bírta elviselni az akkori hatalom életszemléletét. S mert egyenes gerincű ember volt, ami nem tetszett neki, azt meg is mondta. Mert nem ezt ígérték. Nem ezért halt meg annyi fiatal a harcmezőkön. Nem ezért maradt itt annyi özvegy és árva. A munkahelyéről elbocsátották, minket kitelepítettek egy istállóba.
Közben megszületett családunk legkisebb, héthónapra született tagja. A második kisfiú, Tomika. Rajongó szeretettel vette körül a család. Picike volt és könnyen sebezhető. A hideg, vizes istállóba, ahonnét az éjszakák sötét leple alatt szökött Apu az áruló szemek elől dolgozni, mert még az is kegyetlen büntetésre számíthatott, aki a népi demokrácia ellenségének munkát adott. De dolgozni kellett. A kisfiú betegeskedett. Az orvos, a gyógyszerek sokba kerültek. Egy osztályellenség gyermekét kiadták a kórházból, hogy menthetetlen.
Amíg folyt a harc a pici gyermekért, míg Aput egyik bíróságról a másikra citálták, szinte észrevétlenül egy gyilkos kór megtámadta a legnagyobbat, a legszebbet, a szerelemgyereket.
S amíg a politikai hatalom, az elnyomás, az oktalan bántás nem tudták megtörni Aput, a 19 éves fia betegsége, majd szörnyű halála megtörte. Szép szőke haja megőszült. 45 évesen öregember lett belőle.
Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, pedig még csak 12 éves voltam, amikor megjött a testvérem halálhíre. Az én erős, mindent kibíró Apám, mint egy őrült járkált a lakásban és ököllel verte a fejét. Ő, a hívő ember, aki mindig szembeszállt az emberi igazságtalansággal, most az Istennel perlekedett.
- Miért? - miért őt, a legkedvesebbet?
De választ nem kapott. S mert még volt másik kettő, akiket kétszeres erővel kellett szeretni, akikért dolgozni kellett, akiket még fel kellett nevelni, hát élt tovább. S amit az üldöztetés, az éhezés, a kínlódás nem tudott letörölni az Apu arcáról, az örökké élő optimista mosolyt, azt a fia halála letörölte róla.
Örökké mosolygó szája keskeny, megkeseredett lett. Derűs kék szeme, melynek csillogása mindannyiunknak erőt adott a szomorú évek elviseléséhez, szürke fátyolba burkolózott. Már soha többé nem hallottuk nevetni. Minket továbbra is nagyon szeretett és a családjának élt azután is, de a szeméből már hiányzott valami.
Az, ami régen ott ragyogott a tiszta kék szemében, a legyőzhetetlenség. Hiába kaptuk vissza a lakást, hiába dolgozhatott újra legálisan, már valami megszakadt benne. Elpattant egy húr az élete hegedűjén. Felnevelt bennünket, utunkra bocsátott. Nagyon korán 61 éves korában elment a fia után. Ma is látom az arcát. Mosolygott. Még a halál sem győzte le. Nem félt tőle. Tudta, hogy ott várja a fia. Itt a földön már befejezte a munkáját és elment.
Anyu 13 évvel élte túl. Hosszú évek teltek el azóta, hogy már csak álmaimban látom Aput, de még ma is őrá gondolok, tőle kérek erőt, ha bántanak, vagy ha csalódás ér. Önkéntelenül kihúzom magam, hogy én is olyan egyenes gerinccel járjak a világban, mint ahogyan ő járt. Sok-sok átvirrasztott éjszaka még tőle kérek segítséget.
- Te hogyan döntenél Apu?
S felidézem tiszta kék szemét, csillogó hangját, s a maga faragta hegedűn megszólaltatott muzsikáját és csak áldani tudom a sorsot, hogy Ő az én Édesapám! Apu!
Kérges, eres kezét ha néztem,
a munka jutott az eszembe,
mert mióta lábra tudott állni,
a munka volt az élete.
