"Évek óta él a közelünkben egy gerlepár. Télen-nyáron búza várja őket az ablakpárkányon, nem csoda, hogy ragaszkodnak hozzánk és a helyhez.
Fiókák sorát nevelték fel szemünk előtt, láthattuk első szárnypróbálgatásaikat, a szemben lévő fán félénk repdesésüket, éhes követelésüket, hogy szüleik etessék őket és "felnőtté válásukat", mikor a szülők gyakran erős csőrükkel fejüket ütlegelve zavarják el őket, hadd éljék saját életüket. Egy évben több fészekalja fiókát felnevelnek, bár ez a fészekalja maximum kettőt jelent, de olyan gyors egymásutánban, hogy láttunk olyat is, amikor a már kirepült, de visszatért gyerek melengette testvére tojását, amit a szülők úgy háláltak meg, hogy a pici kikelte után a nagyot rögtön elzavarták.
Az éves menetrend szerint márciusban a fákon, párkányon való hosszas puszilkózás és szerelmeskedés után kis gallyacskákkal megjelentek gerléim. Először a kisszoba párkányán próbálkoztak, a mama leült a sarokba, párja csőrével átadta a gallyacskát, a mama elhelyezte azt maga körül. Ez ment napokon keresztül, de szeles volt az idő, s madaraim Kőműves Kelemenként viselkedtek, amit nappal raktak, azt másnapra elfújta a szél. Közeledett április és elseje, a tojásrakás ideje. Segítenem kellett rajtuk. A konyhaablakban régi virágtartó rács teszi biztonságosabbá a helyet. Kiraktam hát két tavalyi cserepes muskátlit, a sarokban lévőt kissé lepusztítva, így kényelmesebbé téve.
A gerlemama megköszönte a segítséget, másnapra, mire hazaértem, egy tojás, harmadnapra még egy díszítette a fészket és állandó lakója lett a párkányomnak a mama. Kíváncsian les be az ablakon a soros tojásmelegítő, mert időnként a mama rekedtes hívó hangjára megjelenik párja is, aki kis időre, de átveszi a türelmet igénylő feladatot.
Közben, mióta ezeket a sorokat írtam, eltelt egy kis idő. A képeken nyomon követhető az azóta már kirepült fiókák fejlődése. Néha visszajárnak még eszegetni, de a mama már újabb fészket rakott párjával a kisszobám párkányára, egy muskátli közepére. A picik már itt is kikeltek, testvérkéik vissza-visszajárnak, teljesen tönkretéve egy-egy cserép muskátlimat, de nincs szívem elkergetni őket. Ők a "lelki rokonaim". Meghallgatják, ha beszélek nekik, nem vesznek össze velem, pedig nem egy nyelven beszélünk és nyilván más a véleményünk is a világról, de nem "szólnak" rám érte. Vagyis szeretnek. Legalábbis remélem."
Ezeket a sorokat közel 1 éve írtam. Most itt a tavasz és újból aktuális a gerle téma. "Madártani" megfigyelésem szerint gerléim nem akkor rakják le tojásukat, amikor a természet követeli, hanem megvárják, még kirakom a muskátlikat. Az idén erre később került sor. Hogy miért? Mert a március végén kirakott, muskátlis cserépnek álcázott cserepemmel nem sikerült őket megtéveszteni. Pár napja csak, hogy hordom haza munkahelyemről a virágjaimat, s máris megjelent a párocska, hogy a családalapítás és a gyereknevelés örömeinek áldozzon. Először a nagyszobaablakba kirakott virágaimat látogatták, most szebbet találtak a kisszobában. Még egyikük itt búg a cserépen, a másik a kisszobából hívogatja. Meg kell nevelni őket, remélem cserépkicserélgetős módszeremmel nem zavarom el őket végleg.
2008. április 16.
Ma végre megtalálta a gerlém a helyét. A kisszobában ráült az egyik muskátliscserepemre, s kezdi magakörül építeni a fészkét. Most nem zavarom, később majd készítek róla is fotót.
