A szükség néha erőszakossá teszi az embert. Ha nincs semmid, épp hogy megélsz és fizeted azt a számlát, amit a legsürgősebb, a ki tudja honnan kért pénzből, mert a tiedből már nem futja, mert néha azért enni is kell, megváltozik a jellemed is. Nem biztos, hogy ez rossz, mármint a jellemváltozás, de elég szembetűnő. Nagyon régen munkanélküli barátosnémon figyeltem meg ezeket a dolgokat, legtöbbször nem veszek tudomást róla, direkt és elnézem neki, de most, hogy beteg vagyok, és érzékenyebb, jobban feltűnt.
Régen olyan jókat tudtunk beszélgetni, nagy ismeretanyaggal rendelkező, értelmes nőről van szó, sok közös témánk volt, a művészet és a komolyzene, kikapcsolódásként a rejtvényfejtés. Manapság ezek a beszélgetések leszűkültek. Ha eljön hozzám, leül a számítógépem elé netezni, se nem lát, se nem hall, néha az az érzésem, észre sem veszi, hogy ott vagyok. Már egy hete kínlódok holmi gyomorfájással, hasmenéssel, tegnap be is lázasodtam, ilyenkor magányra vágyom, nyugalomra, senkit nem kívánok látni, de ő jött, mert neki rossz a telefonja, amit régebben adtam, az nem tölt, az övének elmegy a hangja és csináltassam már meg a kollégámmal, de úgy, hogy még aznap kész legyen, mert ha munka ügyben keresik, akkor el tudják érni, majd bejön érte a gyárba, meg összecsomagoltam-e a kutyusának a zsírt, amit a legutóbb igértem, közben köhög, mert nagyon beteg, szerintem influenzás, de nem azért nem jön be, hanem azért, mert siet a rejtvényklubba. Én közben állok az előszobában, vacogok a hidegrázástól és észre sem veszi. Közben össze is csattanunk, mert munkaügyben azért várja a telefont, mert valahol valakiknek most jár le a szerződése, mondom, miért nem mész el személyesen érdeklődni, ilyen betegen?, csattan fel, mire én, hát ha rejtvényklubba el tudsz menni! Hűh, ezeket nem szereti, ugyanolyan hangon replikázik, mint akkor, amikor a cigarettát emlegetem. Nehéz vele, már néha bele vagyok fáradva. Tehetek én róla, hogy ilyen szerencsétlen az élete?
Persze nem tudtam dolgozni menni, valami ismerősének üzentem, hogy hozzám jöjjön a telefonért. Amit adtam neki, az jó, a töltő romlott el, a sajátommal fel tudtam tölteni. A másikat kollégám majd megnézni, de nem hagyom, hogy itt hagyja, nekem ne szabja meg senki a dolgomat, majd ha jobban leszek. Most netezni sem engedem, nem akarok a sajátom mellé egy másik vírust is összeszedni. Én ha beteg vagyok, nem megyek máshoz, ez alapszabály. Szóval kiborított. Sajnálom nagyon, s csak abban reménykedem, hogy egyszer majd megint lesz új állása, pénze, s megint olyan lesz, mint korábban. De legalább a tanácsaimat fogadná meg, hogy fogja be a száját, már nem szocializmus van, amikor pofázni lehet, adjon magára és öltözzön normálisan, hisz egyáltalán nem igaz már az a mondás, hogy nem a ruha teszi az embert. Valamit neki is tennie kéne. Mert nem fogadom el, hogy nincs ideje. Mitől nincs?
Azt sem bánom, ha egyszer ezt elolvassa. Jószándékból írtam, amit írtam.
