Már bő 1 éve írom a naplómat. Nem sok minden változott, még mindig egyedül vagyok, de már kevesebbet gondolok a múltra. Lehet, hogy csak azért, mert félve gondolok a jövőre? Nem szeretem az ünnepnapokat, azt leszámítva, hogy nem kell dolgozni menni. Nem jó érzés, amikor mindenki készül, süt-főz, hogy szeretteinek örömöt szerezzen, nekem pedig semmi dolgom. Azért bennem van, hogy egy kicsit kitakarítsak, vegyek sonkát, süssek valamit, aztán rendszerint rájövök, hogy nem volt semmi értelme. Írnám, hogy a remény hal meg utoljára, de a múltkor olvastam, hogy "nem a remény, hanem a sejtszintű enzimműködés". :)
B@sszus, azért nem ilyen gyorsan gondoltam, hogy valaki vendégem legyen. Alighogy befejeztem a blog írást, kicsit ledőltem pihenni, kopognak. Gyanúsan jól öltözött fiatalember, úgyhogy csak a láncon keresztül néztem ki. Ajándékot hozott, mondta, s ahogy láttam, egy rém giccses Jézuskép volt a kezében. Már csak ez hiányzott. Mondtam, nem foglalkozom vallással. S becsuktam az ajtót. Hát nem őrá gondoltam!
