...mi bajom. Boldognak kellene lennem és olyan boldogtalannak érzem magam. Most is a sírás környékez. Még fél nyolc sincs és már lefeküdtem, az ágyamból netezek, közben szól valami Bikini szám, ami nem is tetszik igazán. Nem kellett volna már (na pont ezt énekelték, amikor leírtam) belekezdeni semmibe így 50 fölött, különösen, hogy minden félreérthető mondaton, sőt gondolaton is megbántódom. Bár szeretnék, de nem tudok a mának, csak a mának élni, a magam érzéseiben sem vagyok biztos, akkor hogy legyek a másikéban? S akkora a távolság, hogy igazából meg sem tudjuk egymást ismerni, s ha lenne is valami, mi lesz velünk? "Csetelünk, szkájpolunk és 2-3 hetente utazunk?" Valamelyikünknek fel kellene adni az eddigi életét, de elvárhatjuk-e ezt egymástól? S miközben én teljesen átadom magam az érzéseknek, elvárhatom-e ugyanezt egy férfitől? Túl tudok-e lépni a féltékenységen, a másik féltésén és a magam esendőségén. Ugyanakkor, ha meglátom, úgy érzem, nem vagy csak nehezen tudok, tudnék lemondani róla. Hogy miért jár együtt nálam a bánattal a szerelem? Nagyon nehéz most nekem...
Olyan szép számot kaptam Tőle vigasztalásul:
