... de nagyon nehéz. Azt hiszem, ez a kapcsolat nem állja, nehezen állja ki a távolság próbáját. Vagy az én idegeim gyengék. Én megértem az ő érveit, nem szakítani akart, csak most nem jó, azt is megértem, igaza van, hogy most miért nem. Mármint hogy most a hétvégén találkozzunk. De én annyira készültem, annyira vártam, annyira reménykedtem, annyira szerelmes voltam. Legközelebbi alkalmas időpont?! Ezt a szabadságot is olyan nehéz volt kialkudni! Tudom nehéz a helyzete, meg most vizsgázik, új munkahely előtt áll, de ha igazán szeretne, mindenre találna megoldást. De azt hiszem, csak tetszettek neki az én érzéseim, s talán valamit érzett, érez? is irántam, de én gyenge vagyok ehhez a bizonytalansághoz. Tegnap is, ma is 2-2 xanax-szal próbálom elviselni a kínomat, mást már ez leverne a lábáról, nekem meg sem kottyan, állandó sírással és dührohammal, felváltva küszködöm, gyűlölöm az egész világot és az egész életet. Még jó, hogy a halálhoz gyáva vagyok.
Nekem nem alkalmi kapcsolatra van szükségem, hisz arra lett volna az elmúlt 17 év alatt bőven jelentkező, akiket hol viccesen, hol a célzásokat figyelembe sem véve, vagy egyáltalán meg sem értve elutasítottam, hanem olyan valakire, aki szeret és akit én is szerethetek. De ma már megint nem tudok bízni senkiben és utálom magamat. Nem a másikat, azt még mindig szeretem, hanem magamat, hogy belementem egy magamat lealacsonyító majdhogynem felajánlkozásba, hogy megyek, mert azt hittem, örömmel várnak, szeretnek, hisz én otthon éreztem magam nála, s nem is sejtettem, hogy zavaró tényező voltam, akit most, a gondok miatt, ki kell iktatni. Az is lehet, nem így volt, nem így van, de cseten nem lehet az ilyesmit megbeszélni és az én önbizalomhiányos lelkem összeroppant most.
Hat a gyógyszer, pedig nem kéne, 10 órakor itthoni számítógépes munkám van, na ott legalább érzem, hogy szükség van rám. Egész héten 1 órával tovább dolgoztam, hogy kész legyek időre, de minek? Sokszor gondolom, legjobb lenne meghalni, de annak sincs értelme, hisz biztos lesznek még szép pillanatok az életben, amiért érdemes élni, egy madárfütty, egy új, ismeretlen táj és majd idővel behegednek a sebeim.
Már csak egy dolog segítene, ha lemondva holnapi és utáni munkáját, eljönne hozzám, de .... Vagy azt mondaná, gyere mégis vasárnap hajnalban és én mennék, lesz, ami lesz.
Most olyat csinálok, amit nem szoktam, kiiszom a hűtőből a több éve ott lévő maradék piámat és csak reménykedem, a xanax már kiürült belőlem és nem lesz kölcsönhatása. Úgy érzem , másképp nincs ma erőm elviselni az életet. Na, a kiivásból két korty borovicka lett, szörnyen szarul esett.
De ha azt mondaná, szeret, hiányzom neki és alig várja, hogy hamarosan lásson, még megbocsátanék. Mert szeretem.
Este 11 óra. Nincs a neten. Lehet, elment a békéscsabai kolbászfesztiválra? Olyan dézsavü érzésem van, mintha mindez már megtörtént volna egyszer. Istenem, bár nem hiszek benned, adj erőt, hogy elviseljem ezt a hétvégét.
Úgy érzi, számon kérem rajta az idejét, hol van, mit csinál. Nemrég még ő maga mondta mindig el. De hisz ez egy természetes dolog lenne, én nem akarom bántani az ő privát szféráját, csak érdekel az élete. Nagyon fáj a lelkem, nem tudom, mikor fog meggyógyulni. De ha egyszer meggyógyul, vagy újból lefagy, mint egy jégcsap, mint akkor, amikor magamra maradtam egy súlyos döntés felelősségével, lassan 25 éve, vagy már több is? akkor soha többet nem engedek senkit magamhoz ilyen közel. Anyu, segíts onnan fentről, hogy szeressen!
