Olyan borzasztó ez a nagy csönd. Ilyenkor már beköszönt cseten, tudtuk egymásról, ki mikor mit csinál, bár ez tegnap derült ki, nála azt jelentette, hogy be kell számolni minden percéről :( Nem értem.
A gyógyszer hatása még mindig bennem van, le vagyok lassulva, de közben állandóan a sírás fojtogat. Eszem valamit, mert muszáj, de csak forgatom a számban a falatot. Milyen szépen elképzeltem, örültem ennek a hétvégének és örültem annak, hogy örömöt szerzek valakinek az ottlétemmel és kiderült, csak teher vagyok. "Sétálj, olvass, pakolgass a lakásban", írta, hogy elfelejtsem a gondolataimat. Nálam ez nem így működik. Körülbelül úgy érzem most magam, mint amikor anyu meghalt. Jött a nagy üresség, a fájdalom, a kínzó magány, a tehetetlenség, de azt legalább enyhítette az a tudat, hogy neki már megváltás volt a halál.
Legutóbbi találkozásunk óta is nehéz volt, ha valaki volt szerelmes már közületek, tudja, hogy az ember a másik közelébe vágyik, nálunk ez nem adatik meg a nagy távolság miatt. De tudtam, lesz idő, amikor újra találkozunk és ez enyhítette a kínomat, meg dolgoztam, mint az állat, 2 helyett 3 óráig, szinte minden nap, hogy nyugodt lelkiismerettel utazhassam legközelebb. Aztán a hidegzuhany. Most itt vagyok, várok még egy keveset, 1-2 hónap alatt úgyis kialakul valami, ha kialakul. Már kétszer akartam szakítani, de nem bírom elképzelni, hogy többé sosem lássam.
Ha ma se semmi, se hír, se más, akkor holnap elmegyek Egerbe, búfelejtőnek. Lesz, ami lesz. Aztán folytatom tovább a robotmunkát, ami már lassan kikészít. De valamiből meg kell élnem.
