Fiúbarátom szerint (értsd a szó legnemesebb értelmében), nem a múltban kell élni, hanem a jelenben és a jövőben. Nem tehetek róla, talán a génjeimmel örököltem, hogy én a múltban élek. Mindig, mindenhol és mindenről valami régi, főleg családi emlék jut az eszembe. Nem részletek, csak apró pillanatok, érzések, mintha a dvd lejátszót "tekerném" és néhol belepillantanék a filmbe. Talán azért is kezdtem el ezt a blogot, hogy elmeséljek magamról pár dolgot, amit már másnak nem tudok emlegetni. Félek, hogy a hallgatót untatom, így meg egyszerűen abba lehet hagyni az olvasást, ha unalmas, amit írok. Nem terhelek senkit, nekem meg jólesik írogatni.
Gyerekkoromban sokfelé laktunk. Anyai nagymamámékhoz születtem, s ott is kezdtem el óvodába járni, 3 éves korom előtt. Akkor még szerettem a gyerekeket, imádtam a Biharikertbe menni játszani és szerettem az óvónéniket, egyikükkel már tegezőviszonyban vagyok és mintha elmúlt volna az az óriási korkülönbség, amit akkor éreztem. Emlékszem, amikor kis hócipőmben (a régiek biztos emlékeznek rá, a bőrcipőre kellett felvenni és bepatentolni) vitt anyu, akkor még és nagyon sokáig anyuci, az oviba, s a bejárat előtt, kis fapálcikával kaparta ki a sarat a cipőmből. Néhány éve, amikor sem anyu, sem a hócipő, sem az óvoda nem volt többé, csak a csupasz épület, elsétáltam arra, megálltam a bejáratnál, hátracsúsztatva a lábam, vártam pár pillanatig, hátha az emlékek lepucolják a cipőmet. A magam módján visszamentem a múltba.
Közben szüleim és nagyszüleim között az apró súrlódások megdagadtak és mi albérletbe költöztünk. Sok évvel később anyu rájött, milyen önző volt, nem érezte, nem érezhette, milyen lehetett akkor a még fiatal, negyvenvalahányéves nagyanyámnak egy kis szobába zsúfolódva élni férjével és akkor tizenéves fiával, miközben mi a nagyszobában laktunk, szoba- és konyhabútorral, gyerekággyal és egy kisgyerekkel. Aki én voltam. Ebből a korból és a későbbiekből is vannak emlékeim, a kis tűzhelyen sülő almáról, amit nem szerettem, a kutyaházas perselyről, amiért ágaskodnom kellett, hogy elérjem, hiszen olyan "magasan" volt a vizeslóca tetején.
Elköltöztünk, előbb egy albérletbe. A család hamar megbékélt egymással, a távolság és a szeretet mindent megszépített. Hogy mi történt később, azt majd máskor folytatom. És hogy jutott mindez az eszembe? "Kistakarítást" csináltam. Karácsony előtt rendberaktam a nagyszobát, most helyreráztam a konyhát. Ablakpucoláskor, mint annyiszor anyu, én is megfáztam. Most itt vagyok szombaton, megfázva, nyűgösen, semmi kedvem boltba menni. Sütés helyett emlékezem. Ha erre járna egy locsoló -néhány éve senki-, ne számítson süteményre. Csak jó szóra. Boldog húsvétot mindenkinek.
