Ültem a váróteremben. Időnként a hangosbemondó szólított valakit, aki felállt, bement, vagy betolták, s a többiek nyugodtan vártak a sorukra. Mind különbözőek voltak, férfiak, nők, fiatalok, öregek, hosszúhajúak, kopaszok, legtöbbjük arcán a jel. Láthatóan és átvitt értelemben. A "célkereszt" és a halál jele. A halálé, akit néhányuknak azért sikerült kijátszania. Legalábbis remélem.

Némiképp kívülállóként ültem ott. Néhány hete, vagy hónapja volt, szerintem már akkor is elvesztem az időben, amikor visszavonhatatlanul elhangzott a diagnózis, ami anyu számára a véget jelentette, rosszindulatú daganat. Akkor még hittünk a csodában. Ez a csoda sajnos csak 2 évig tartott. Ekkor még az elején jártunk a stációnak, túl egy műtéten, a kemoterápia megkezdése előtt. Orvosi megbeszélésre jöttem akkor Miskolcra, anyu helyett, én, a műszaki, aki később "háziorvos", betegápoló, lelkitanácsadó, tréfamester, állandó betegkisérő, majd végül árva lettem. Ekkor szembesültem először a betegek nyugalmával, lemondásával vagy reménykedésével, attól függően, kinek mi jutott. Amit ott láttam, a földszintes épületben, olyan volt, mint Az ember tragédiájában a falanszter jelenet. Vagy legalábbis olyan, ahogy az én emlékeimben élt ez a jelenet.

Emlékezésül szeretném ideírni anyu versét, amit az első műtétje után, a kórházban írt. Minden nap elutaztam hozzá, de 5 órakor el kellett köszönnöm, mert indult haza a buszom. Ennyi, hogy megértsétek a verset...