Fiúbarátom(?) besokallt tőlem. Nyakába zúdítottam, blogon kívül, az összes lelki problémámat, s elege lett belőlem. Nem is csodálkozom. Néha magamnak is elegem van. Csak jól esett abban a tévhitben ringatni magam, hogy valakinek fontosak a gondolataim, a gondjaim, de rá kellett jönnöm, hogy megint, mindig és örökké ezentúl csak magamra számíthatok. Igen, kívülálló szemmel az látszik, hogy hangulatváltozásaim vannak, holott ez nem igaz. Csak vannak napok, (napok?), pillanatok, amikor megpróbálom magam a hajamnál fogva kiráncigálni a gödörből. Ezek a szánalmas próbálkozások látszanak jókedvnek.

Igen, könnyű rajtam viccelődni, a magányos nőn, akinek semmi más gondja, csak az, hogy eteti a kóbor állatokat, simogatja a munkahelyi macskákat, fotózza a nála költő madarakat, beszél az akváriumi halakkal, de arra képtelen, hogy normális kapcsolatot tartson fenn ismerőseivel. Nem szerelmi, baráti kapcsolatot. Hogy is lehetne, ha utóbbi próbálkozását is előbbinek vélik, s mint egyedülálló, gyakran céltáblája a kollégák tréfálkozásának. Feltételezem, hogy jót akarnak, de túlérzékeny lévén, inkább hagynának békén. Van nekem elég bajom anélkül is.

S bár legszívesebben visszahúzódnék a lakásomba, hogy embriópózba merevedve sirassam magamat, az egész elfuserált életemet, rokonaimat, akik szinte teljesen magamra hagytak, kicsinyes politikai hülyeségek miatt elfelejtve az együtt töltött 30-40-50 évet, elfelejtve rosszul kiválasztott szerelmeimet, s tévesen barátnak gondolt ismerőseimet, s jól kiválasztott ellenségeimet, ehelyett holnap is lesz egy nap, jóképet vágva munkába megyek, mert meg kell élni valamiből. Milyen igazuk van az amerikaiaknak. Mindig mosolyogj, mondják, s tényleg, ha nem vagy felszabadult, vidám, gondtalan, vagy legalábbis annak tűnő, akkor nem is vagy ember a többiek szemében.

Hát ilyen napom volt ma. S lesz holnap, holnapután és azután. Ámen.