Ha nem vagytok egyedül, nem is tudjátok, milyen jó az, ha legalább egy macska örül az embernek. Reggel munkába menet arra kell ügyelni, rá ne lépj a lábára egy kis szőrcsomónak, aki nyávogva bújik hozzád, dorombol, ha megsimogatod és elkisér egész az ajtóig, talán még az irodába is felmenne veled, ha lehetne. A többi is elédszalad, de ez az egy különösen ragaszkodik hozzád. Legalább valakinek fontos vagy, s ez jó érzés. S ma nem tudom, jót vagy rosszat cselekedtem. Pár hete jelentkezett az egyik kapus egy cicusért. Ez már a harmadik, akit örökbe adok. Első gondolatom az volt, hogy ezt a kis hízelgőst juttatom egy jobb élet lehetőségéhez. S ma eljött a nap, a kapus fia kocsival jött érte. Mivel a cicák rajtam kívül senkinek sem hagyják magukat megfogni, énrám várt ez a feladat. Ölbe vittem az új gazdához és mint aki érzi, baj van, szabadulni akart, de hamar bekerült az autóba. Mint egy kis pingponglabda vágódott az első ablaktól a hátsóig és vissza, menekülni akart, s sokára nyugodott le a lehető legrosszabb helyen, a pedálok mellett fekve. Sikerült hátra csalni, így a kicsit megrettent új gazdi is be tudott ülni a kocsiba. Amikor elhajtottak, a cicusom a kalaptartón ülve nézett rám az ablakon keresztül, olyan vádló szemekkel, hogy még most is magam előtt látom.
Most nem tudom, mi van vele, be tudták-e vinni a házba, remélem nem szökött és kóborolt el, szokás szerint rémképek gyötörnek. Biztos jobb helye lesz, mint a gyár koszos pincéiben, nyugtatom magam, ugyanakkor arra gondolok, miért nem hoztam haza. De egyedül nem vállalhatok egy akkora felelősséget magamra. De most már senki sincs, aki örülne nekem.
