Kollégámat, akivel felváltva dolgoztunk volna otthon az ünnepek alatt is, mert muszáj, elütötte egy autó. Nagyon sajnálom, de azért egy kicsit magamat is, mert már ez a második karácsony, szilveszter, amikor nem ereszthetek le teljesen. Igaz, csak naponta kétszer 10 perc ilyenkor a munka, de ez időponthoz rögzített kötöttség. Már csak abban reménykedem, hogy helyhez nem leszek kötve, s telefonon ledarálhatom a melót, mert a laptopomat, mióta pici repedést ügyeskedtem össze a kijelzőjén, nem szívesen utaztatom. Viszont már 3 éve nem láttam rokonaimat, ennyi idő kellett a sérelmeim feldolgozásához, nem mondhatni, hogy gyorsan felejtek, bár ez utóbbiról a főnökömnek biztos más a véleménye. Az idő múlásával nekem is külső memóriára van szükségem, s mivel nincs rajtam USB csatlakozó, a naptárt használom pendrive helyett.
Mostanság minden nap van egy szorgalmatos látogatóm. Még a hó elején felállítottam a karácsonyfámat, korábban azt hiszem írtam, hogy miért, s a szomszéd tacskó kedvéért vettem rá szaloncukrot is. Alulra is akasztottam jó párat, hogy elérje. Hamar észrevette, azóta naponta, akár többször is nekiesik az ajtómnak, megkaparja, hogy engedjem be, aztán irány a karácsonyfa. Kis öreg kutya, már 11 éves is elmúlt, lehet, hogy 12 is, nagyon fog hiányozni, ha nem lesz. R. néni után ő a legkedvesebb szomszédom.
Jaj, még el nem felejtem. A blúz, amit vettem az óévbúcsúztatóra, úgy láttam, tetszett a fiúknak. Ilyen is rég történt már velem, nőnek éreztem magam.
2005. december, az első karácsony anyu nélkül. A képen állandó vigasztalóm. Ez a nézés nagyon érdekes. "Nem is rád nézek, nem is a szaloncukorra, hanem kettőtök közé, mintha itt se lennék, de azért adj már egy szemet, mert elepedek!"
