5 macskát etetek, itatok a munkahelyemen, szerény számítások szerint havi tizesből. Nagyon aranyosak, de azért remélem nem szaporodnak tovább. Néha sikerül egyet-egyet örökbe adni, de elég nehezen megy. Egy az, hogy cica minden bokorban terem, a másik, az emberek türelmetlenek, nem értik meg, hogy egy macskát magunkhoz szoktatni kell egy-két hét. S ha elsőre megkarmolja őket, már megsértődnek. S nem viszik el. Erről eszembe is jutott egy vicc:
Két kandúr beszélget:
- Képzeld tegnap felcsíptem egy kellemes kis cicust.
- És?
- Hazavittem a padlásra, közben simogattam selymes, fehér bundácskáját.
- És?
- Leültettem a kanapéra.
- És?
- Megkínáltam egy kis meleg tejjel.
- És?
- Ha azt láttad volna milyen szexisen lefetyelte a kis nyelvével.
- És?
- Végigfektettem a kanapén.
- És?
- Átöleltem szorosan.
- És?
- És akkor elmeséltem neki, hogyan herélt ki az állatorvos.
Viccet félretéve, egy régi kolléganőm felhívott telefonon, úgy mellékesen elmesélte, hogy 2 hete unokája született, majd előadta, hogy van egy 2 hónapos kutyus náluk, dehát gyerekkel együtt nem lehet a lakásban, nem fogadnám-e be. Egy kicsit felhúztam magam, ismerve fia életvitelét, s szóvá tettem, mi a fenének vittek haza kutyát, hisz 2 hónapja már tudták, gyerek lesz a háznál. Erre sértődött hangon előadta, ma vitték hozzájuk egy szatyorban, mégsem teheti ki a hóba. Persze nem vállaltam, elég nekem 5 cica, lakásba nem vihetek állatot, hisz dolgozom, időnként elutazom. Miért gondolják azt egyesek, hogy más is olyan meggondolatlan, mint ők? És még nekem van lelkifurdalásom ilyenkor. Elég az én problémám, meg a közvetlen ismerőseimé, hagyjanak nekem békét!
