Azt hiszem, már írtam, lehet többször is, hogy mi mindig megajándékoztuk egymást, én adtam anyunak gyereknapra, ő nekem anyáknapjára, valami apróságot. Sajnos ez az idő már elmúlt, holnap senkitől sem várhatok ajándékot. Mivel hónap vége van, én sem tudok venni, ha nem esik az eső, rendbeszedem a sírnál az aranyesőbokrot. Ez lesz a gyereknapi ajándékom. Nekik.
Már megint csúnyán köhögök, nem tudom, mi ez, évente többször előjön, s alig akar elmaradni, de így vannak kolléganőim is. Nem akarok arra gondolni, hogy allergiás lennék, inkább arra gondolok, a múltkor megint jól eláztam. Esernyő nélkül, 3 szatyorral jöttem ki az Intersparból, mikor elkezdett esni. Meg sem várhattam a végét, hisz hivatalos voltam egy "utolsó vacsorára". S idejében haza kellett érnem, hogy idejében elérjek az étterembe. A kaja finom volt.
Egyébként kiscicám született. Ez az a dolog, amikor az ember örül is, meg nem is. Nem, mert elég már az az öt éhes száj, akiket reggelente etetni kell, amikor miákolva elém sietnek, ugyanakkor olyan jó érzés volt kézbe venni a tenyeremben elférő pici életet, míg anyja fújt rám, ugyanakkor hagyta, hogy elvegyem mellőle a picit. Már fenn voltam az irodámban, de még mindig éreztem a kezemben a kis szíve dobogását. Szegények, csak születnek erre a világra, s mennyi veszélynek és érzéketlen emberek támadásának, utálatának vannak kitéve. Szeretem az állatokat. Az emberek már sokszor kiborítanak, nincs türelmem hozzájuk. Már alig várom, hogy ki tudjak venni egy hét szabadságot. Attól félek, olyat próbálok mondani, amit később még én is megbánok. Vannak dolgok, amiket jó lenne valakivel megbeszélni, de már senkiben sem bízom meg igazán. Anyunak olyan jó volt ezeket elmondani.
